A mesében a legkisebb királyfi, vagy a legokosabb parasztgyerek mindig tudott valamit, amire mások nem voltak képesek. Persze csak akkor, ha valakik õt varázserõvel ruházták fel. Ilyen varázsló akadt minden jobb mesében és attól kezdve a fõhõs vagy láthatatlanná tudta tenni magát, vagy, ami érdekesebb: egyetlen szempillantásnyi idõ alatt bárhová eljuthatott. Csak kimondta a varázsszót és lám, máris a a tér egy másik pontján termett, ahol is nagyot ámultak érthetetlen felbukkanásán.

A mesébõl mihamarabb valóság válhat. Ugyanis egyre több a jele annak, hogy a tudomány kezdi felfedezni a teleportálás módozatait. A kisérletek ugyan még gyermekcipõben járnak, de biztatóak. Minden afelé mutat, hogy igenis vannak jelenségek, energiák, folyamatok a fizikai térben, amelyek révén az ember majd szinte a gondolat sebességével juthat el más terekbe. Vagy ugyanabba a térbe, sõt talán más idõkbe is..? Hogy még világosabban fogalmazzunk: a fénynél gyorsabb sebességek is léteznek és az anyag azokkal is haladhat. Bebizonyították, bemutatták.

A hatvanas években élt egy ilyen mesebeli királyfi a Fülöp-szigeteken. Sõt talán még ma is él, de már nem beszélnek róla. Elszürkült, beleolvadt a nagy tömegbe.

De 1965-ben még más volt a helyzet. Cornelio Clos tizenévesként igen sok bajt okozott szüleinek és szûkebb környezetének. Nem vásott viselkedésével, nem azzal, hogy tiszteletlen lett volna a felnõttekkel vagy hogy az átlagtól eltérõ csínyeket követett volna el. Nem, a kis Corneliónak volt egy teljesen érthetetlen tulajdonsága, amivel megdöbbentett mindenkit.

Vagyis bármikor, bárhol el tudott tûnni ebbõl a térbõl, majd megjelent a tér egy másik pontján. Mondjuk ült az egyik szobában, aztán egyszercsak eltûnt itt és szinte ugyanakkor felbukkant a másik szobában. Vagy kint az udvaron, vagy pár utcával távolabb. Ennél messzebbre ritkán ment, talán azért, mert félt, hogy nem talál haza? De a dolog nem ilyen egyszerû – sohasem derült ki ugyanis, hogy a fiú mennyiben volt képes irányítani a teleportálás mûveletét, vagy az annak kapcsán a megtett távolságot. Lehet, egyáltalán nem irányíthatta, irányította..?

Akik addig azt hitték, hogy ilyesmi – a sci-fi regényekben olvasott és az olyan filmekben látott módokon – csak valamilyen eszközzel lehetséges, azok meglehetõsen tanácstalanok voltak. Túl azon, hogy a meglehetõsen egyszerû emberek között senki sem tudta pontosan, mirõl is van itt szó? Mi az, hogy egy gyerek csak úgy eltûnik innen, aztán felbukkan amott? Mit mûvel ez a vásott kölyök?

De hamarosan legalább annyit kénytelenek voltak felfogni, hogy Cornelio számára ezek nem csínytevések, és nem azért csinál ilyen fura dolgokat, hogy a szüleit és a többi felnõttet bosszantsa, vagy hogy a társai elõtt kitûnjön. Semmi sem állt tõle távolabb, mint a feltûnõsködés, dicsekvés, hivalkodás. Éppen ezért, mert számára ez az egész teleportálás (nyilván eleinte a szót sem ismerte) az a lehetõ legtermészetesebb dolog volt!

Az úgynevezett spontán teleportálás esete forgott fenn. Annál is inkább, mert egy, az ilyesmihez nem szokott, azt ésszel fel nem mérõ gyerek csinálta. A kis Cornelio számára teljesen normális dolog volt, hogy egy pillanatra magába szállt és hipp-hopp, láthatatlanná vált. Eltûnt onnan, ahol éppen volt. Nem kellett neki ehhez semmiféle erõlködés, hosszas koncentrálás vagy bármilyen szertartrás, mesterkedés, furfang. Elmondása szerint ha eszébe jutott, hogy eltûnik, elég volt csak erre gondolnia, és máris eltûnt. Nem mondható az sem, hogy különösebb fizikai erõkifejtésrõl lett volna szó. Ahogyan más gyerekek belerúgtak egy labdába, vagy fogták az ugróköetelet vagy lementek a folyópartra – Cornelio úgy tûnt el, ha akarta. Hogy aztán hamarosan felbukkanjon valahol másutt.

Említettük már, hogy a szülõknek, az ismerõsöknek ezzel sok gondot okozott. Nem örültek annak, hogy Cornelio ennyire más, mint a többi gyerek. Hogy olyan furcsa dologra képes, amihez foghatót környezetükben senki más nem tudott csinálni, és nem is hallották, hogy valaha a múltban lett volna ilyen ember.

A hivatalos tudomány a maga szerfölött merev intézményeivel együtt Cornelio idejében is makacsul állította, hogy teleportálás márpedig nem létezik. Még eszközökkel sem, nemhogy azok nélkül! Cornelio természetesen minderrõl semmit sem tudott és vígan teleportálta magát, akár naponta többször is. Nos, ennyit a tudomány vaskalaposainak állításairól.

Az esetnek persze híre ment, elõbb csak a helyi újságok, majd az amerikai és európai sajtó is cikkezni kezdett az esetrõl. Mi persze akkor semmit sem hallhattunk vagy olvashattunk errõl (sem), hiszen nálunk a Tudományos Akadémia vezetõi messzemenõen kiszolgálták az uralkodó (és egyetlen) párt érdekeit, igen szoros volt az együttmûködés. Már csak azért is, mert bizonyos területeken a kötelezõ marxista ideológia pontosan ugyanazokat az elveket vallotta, mint az akkori (és mai) intézményes tudomány: hogy nincs lélek, csak az anyag létezik. Nincs lélekvándorlás, semmi sem mozoghat gyorsabban a fény sebességénél és minden csak és kizárólag az anyagon alapul. Jól elvoltak egymással, a marxizmus és az Akadémia.

Nos, a világ más részein annál többet beszéltek a kisfiúról. Mint arról késõbb az Idõalagút címû dokumentumkötet szerzõje, Ernst Meckelburg írta, Cornelio számára a jelenségben nem volt semmi természetfeletti, különös, de még csak furcsa sem. Mivel volt egy ilyen tulajdonsága vagy képessége, hát azt használta is, a maga szeszélye vagy gyerekfeje szerint. Megtette az iskolában is, nemegyezer. Ha feleltetni akarták és érezte közeledni ezt a veszélyt, egyszerûen dematerializálódott az osztályteremben. Társai szemeláttára tûnt el talán egyetlen másodperc alatt. A gyerek, aki az imént még ott ült a padban, társai között, egy pillanattal késõbb már nem volt sehol. Csak a helyét láthatták, tapinthatták.

Ugyanez megtörtént vele otthon is. A mindennapok valósága volt, hogy Cornelio egyszer csak “fogta magát” (milyen kifejezõ ez a nyelvi fordulat) és eltûnt. A szülei kezdetben nem vették elég komolyan a dolgot. De amikor már kényelmetlen kezdett lenni és az iskolában is panaszkodtak a tanárok, hogy a gyerek egész egyszerûen megfoghatatlan és mindig nyoma veszik, amikor szükség lenne rá, vagy egyszerûen haza teleportálja magát, ha már megúnta az iskolát – nos, az ügynek visszhangja támadt.

Jöttek persze elõbb a helybeli érdeklõdõk, akik nem hittek a szemüknek, amikor a kisfiú kívánságukra egyszerûen szétfolyt a semmiben, csak a levegõ maradt a helyén – aztán ha kinéztek az ablakon, látták õt ismét: már ott labdázott a többiekkel... Jöttek kíváncsi túristák, majd nyomukban újságírók és kutatók is. De még azok sem akarták elhinni, mi történik, akik a saját szemûkkel nézhették végig egyik-másik teleportálását. Mindenki bûvésztrükkre gyanakodott és dicsérték Corneliót, milyen ügyesen “trükközik”.

A kisfiú továbbra sem értette a dolgot. Hiszen õ nem csinált semmi érdekeset. Vagy ha a felnõttek ezt annak vélik, hát lelkük rajta. Amikor úgy érezte, hogy most egy kicist eltûnne, hát eltûnt, átment máshová és így zajlott az élete.

A szülõk egyszerû emberek lévén rosszul reagáltak. Próbálták tiltani a dolgot. Volt, amikor teljesen félreértve a helyzetet, bûntetésbõl bezárták a gyereket a lakásba, mondván, szobafogságra itélik...

De be lehet-e zárni valakit, aki képes önmagát bármikor teleportálni..? Már a feltevés is abszurd. Cornelio akkor jött ki a bezárt szobából, amikor akart. Persze, ha ezen a ponton végiggondoljuk a dolgot és elképzeljük az a csöppet sem csak regénybe illõ feltételezést, hogy Cornelio Clos felnõ, teleportálási tulajdonságát megõrzi és bûnözésre adja a fejét – gyakorlatilag megállíthatatlan, megfoghatatlan és bûntethetetlen lenne. Hiszen bármikor egy szempillantás alatt bejuthatna a legjobban õrzött objektumba és ellophatna onnan bármit, vagy megölhetne bárkit - és egy másodperccel késõbb ismét eltûnne onnan. Ha pedig elfogják és börtönbe zárják – meddig maradna a cellájában?...



Ördögûzés mint ellenszer



A felnõttek rengeteg próbát rendeztek a gyerekkel, ám Cornelio minden alkalommal hibátlanul “teljesített”. Csak annyi kellett, hogy õ maga is egyetértsen a kéréssel és a bámészkodók elõtt tûnt el. A fényképészek nem sokra mentek vele – film kellett ahhoz, hogy látható legyen az eltûnés folyamata. Ám sajnos a korabeli kezdetleges kamerák nem úgy mûködtek, mint a mai videók és a felvételek láttán trükkre gyanakodtak mindazok, akik nem voltak a helyszínen és nem látták Cornelio eltûnéseit a valóságban. A fényképezõgépek filmjein pedig az egyik klisén még ott volt a gyerek, a másikon pedig már nenm – ez lehetett trükk is. A szerencsétlen fotósok bárhogyan is erõlködtek, nem tudták elkapni és láthatóvá tenni az eltûnés, a teleportálás pillanatát. Mivelhogy az szó szerint “egy szempillantás alatt” zajlott, mint a mesében.

Pszichiátriai vizsgálatoknak is alávetették a fiút, de minden orvos csak oda lyukadt ki, hogy a gyerek teljesen normális, átlagos, egészséges. Semmilyen tulajdonságát nem fedezték fel, ami eltért volna az átlagostól. Sem testi, sem lelki vonatkozásban. Ez pedig még sötétebbre vonja az égboltot a kérdést kutatók fölött. Ugyanis ha semmilyen érzékelhetõ, látható jele nincs a képességnek magán a képességen kívül - akkor a kutatók alaposan meg vannak lõve. Minden jel arra mutat, hogy egy kívülálló erõtõl függ a dolog, amely tudatosan vagy sem, véletlenszerûen vagy nem osztotta ki ezeket a képességeket az emberek között.

Csak mintegy zárójelben jegyezzük meg: könnyen lehet, hogy állatok is képesek a teleportálásra, de azokat senki sem figyeli ennyire és talán észre sem vesszük, ha erre ragadtatják magukat. Náluk még kevésbé beszélhetünk tudatos cselekvésrõl, mint Cornelio esetében.

Ekkor a szülõk, akik még mindig nem fogták fel, milyen csoda van a kezükben, egy katolikus paphoz fordultak. Meg kell jegyeznünk, hogy a spanyol nyelvû szigetországban, a portugál nyelvû brazilokhoz hasonlóan – a szinte százszázalékosan elterjedt és meglehetõsen bigott katolicizmus mellett, azzal párhuzamosan rengeteg törzsi és egyéb régi, pogány szokás él. De a jelek szerint a legtöbb ember esetében a katolikus ritusok sokkal erõsebbnek bizonyultak, mint az õsi szokások. Ezt azért jegyezzük meg, mert a természeti népeknél a múltban is, és ma is az a jellemzõ, hogy a deviáns, az átlagostól eltérõ viselkedéseket nem bûntetik, hanem kvázi jutalmazzák. Vagy legalábbis nem itélik el és nem tesznek ellene semmit. Az indián kultúrákban azt a férfit vagy nõt, akit a mi civilizált ( ? ) társadalmunk egyértelmûen elmebegtegnek tart – ott tisztelik, viselkedését elnézõen kezelik, mi több, egy-egy ilyen embertõl bölcs és követendõ tanácsokat várnak el (és tegyök hozzá: gyakorta kapnak is).

De Cornelio Clos szülei nem ilyenek voltak. Nekik a gyerek eltûnései és felbukkanásai elviselhetetlen teherré váltak és végül segítségért a helyi egyházhoz fordultak. Az a pap, aki végül is kimondta az itéletet a fiú fölött, szintén nem lehett a józan ész bajnoka, inkább középkori mentalítást mutatott. Kijelentette ugyanis, hogy a kis Corneliót megszállta az ördög és azt ki kell ûzni belõle.

A dolog a maga szabályai szerint meg is történt, mindenféle õsi és talán új egzorcizmussal, szertartással, igékkel és ráhatással úgymond kiûzték a fiúból az ördögöt. A mi természetfelfogásunk és optimizmusunk most azt várná, hogy a gyerekre ez sem hatott. Hiszen mivel az ördög nem bújt bele, ki sem ûzhették onnan. Ha pedig mégis benne lett volna az ördög - nehezen tudjuk elképzelni, hogy Lucifer vagy Belzebub vagy bármelyik kénköves pokollakó éppenséggel teleportálásssal foglalkozna és ezért bújna egy emberbe, hogy ezzel felhívja rá a figyelmet..? Bár ha visszaemlékezünk bizonyos középkori, európai boszorkányperekre, akkor döbbenetes dolgok juthatnak eszünkbe. Számtalan boszorkányt vádoltak azzal, hogy térben és idõben ide-oda száguldoztak és ezzel keltettek zavart a “normális” emberek világában...

Nos, érdekes dolog történt. Az ördögûzés után Cornelio már nem tudott teleportálni. Õ maga úgy mesélte késõbb: a szertartás nagy hatást gyakorolt rá. Túl nagyot. Belátta, hogy milyen gondokat okozott szüleinek ezzel a felelõtlen ide-oda ugrálással a térben, és nem akarta õket többé bántani. Megértette, hogy gyakorlatilag egész környezete ellene van a képességének, azt rossznak tartják... Ettõl kezdve õ is rossznak tartotta azt.

És már kisérletet sem tett arra, hogy röpködjön az idõben, eltünjön itt, felbukkanjon amott.

Ha igazat mondott, kétségtelenül arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a gyerek belsejében lezajló szemléletváltozás okozta számára a teleportálás halálát. Mivel képességét attól kezdve õ maga tartotta helytelennek, rossznak, nem élt vele. A képesség nyilván hamarosan elsorvadt (vagy “átment” valaki másra, aki nem tûnt ki vele és ezért nem is derült rá fény..?)

Cornelio Clos elfogadta, hogy a teleportálás nem létezik, mert ha mégis, az rossz, nagyon rossz dolog. Õ pedig nem akart többé rosszat tenni. Igy van ez, amikor a lehetetlen a rossz szinonimájává válik.

A folytatásban egy még érdekesebb esetet ismertetünk, és olyan tudományos kisérletekre is fény derül, amelyek mérföldes lépésekkel hoznak bennünket közelebb a teleportálás megvalósulásához.

Az ókorból és a középkorból számos eset maradt fenn, amelyekben a valóban létezõ ismert vagy kevéssé közismert szereplõk képesek voltak önnön testüket a tér egyik pontjából a másikba küldeni (több könyvemben írtam le efféle hiteles eseteket).



A tudomány egészen a legutóbbi idõkig nem vette kellõen komolyan sem a régi eseteket, sem a modernebb feltételezéseket. Már csak azért sem, mert ezek általában csakugyan feltételezések voltak csupán, és nem többek. Hiszen egy természettudományosan képzett ember maga sem gondolhatná komolyan (vélték az Akadémiákon), hogy az anyagot a térben csak úgy tetszés szerint át lehet helyezni. A dologhoz rengeteg energia kellene, de hát már a mechanizmusa, az elmélete sem volt ismert. Arról nem is beszélve, hogy a fizikatankönyvek “egy az egyben”, tehát száz százalékig tiltják az ilyesmit, lehetetlennek nevezve minden efféle dolgot. (Az más kérdés, mennyiben nevezhetõk ezek a mûvek reálisnak, a körülöttünk lévõ természetet leírónak, ha egyáltalán megjelenhet bennük a szó: lehetetlen...?)

A fantasztikus irodalom és a filmek a dezintegrációt kötötték össze a teleportálással. Vagyis úgy képzelték el, hogy élõ szervezetet vagy élettelen szerkezetet, anyaghalmazt egy elmés gépezet elõbb atomjaira bont szét, ezeket az atomokat átküldi a tér egy másik pontjára és ott ismét összerakja az elõzetes “recept” vagy leírás szerint. Túl azon, hogy ez aligha menne egy szempillantás alatt – valami elveszni látszik a módozat közepette. Az ötletadó szerzõk megfeledkeztek a tudatról, vagy lélekrõl. Azt hogyan küldenék át? Annyira magától értetõdõ lenne, hogy az is átrepül a téren a másik utcába, a másik kontinensre vagy egy másik galaxisba..? Ha pedig nem, akkor mit ér egy atomjaiból tökéletesen ujjáépített Gólem – tudattalanul? Vagy az értelme, az esze, az intelligenciája, az emlékei, szándékai, egész személyisége nélkül?

De a dolog mégsem reménytelen, így vagy úgy – arról 2000-ben szereztünk tudomást. Ekkor ismerték el hivatalosan, hogy már három éve folytak kisérletek, amelyek valamilyen módon mintha a teleportálás felé mutatnának. Egyszerre két egyetemen: az ausztriai Innsbruckban Anton Zeilinger professzor, Rómában pedig Francesco De Martini vezetésével. Mindkét tudóscsoport sikeres teleportációs kisérleteket hajtott végre – no, nem valami nagy tömegekkel, még csak nem is atomi szinten, hanem fotonkvantumokkal. Az elsõ kisérletre még 1997-ben került sor, azokat késõbb több követte. Csak akkor hozták nyilvánosságra mindezt, amikor az Egyesült Államok-beli Los Alamos egyik laboratóriumában és ezzel párhuzamosan Pasadenában, a Kaliforniai Technológiai Intézetben is megismételték a kisérleteket.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudomány és a tudósok véleménye gyökeresen megváltozott volna. Még a kisérletekben résztvevõk is határozottan kijelentették: szó sincs arról, hogy valaha is nagyobb tömegeket, mint például egy embert lehetne teleportálni. (Kérdem én:? akkor az elõzõ részben említett fülöp-szigeteki kisfiú ezt hogyan csinálta? Mindenféle tudományos elõképzettség, kisérletek és energiafelhasználás, valamint szerkezetek és elméletek nélkül? Biztosan nem tudományos alapon - de mivel valóban megcsinálta százszor és ezerszer – és nem õ volt az egyetlen – akkor a dolog mûködik, lehetséges. Valahol valakik meg tudják csinálni.)

Mindenesetre abban maradtak az olasz, osztrák és amerikai kutatók, hogy egy közelebbrõl meg nem határozható jövõben talán az õ kisérleteik alapján sikerül majd kvantum-számítógépeket építeni, amelyek a maiakkal össze sem hasonlítható sebességgel fognak dolgozni.

Nem sokat mondtak el viszont arról, hogyan tudtak ilyen kicsinyke anyagmennyiséget átvinni a tér egyik pontjáról a másikra. De négy intézményben állították egyhangúan, hogy sikerült a kisérlet. Ha viszont így van, miért kellene a dolognak örökre a nagyon kicsi részecskék birodalmában maradnia?

Teleportálás mint idõutazás?

Mi van akkor – kérdezhetjük jopggal – ha mégis létezik a dolog, és egyáltalán nem csak olyan egyszerûen mûködik, mit a kiskorú fiú esetében? Hanem annál sokkal bonyolultabb? Mert mi van, ha cikkünk elõzõ részében említett kisfúnak példátlan szerencséje volt és ennek köszönhette megmenekülését?

Mert hiszen elveszhetett volna az idõben is!

Képzeljük el, hogy a teleportálás nem csak úgy mûködik, hogy valaki erõs akarattal egyszerûen átteszi magát a térnek ebbõl a részébõl egy másik részébe – egyidõben. Könnyen megeshetne, hogy véletlenül, a rendszer tökéletlenségének köszönhetõen – vagy annak törvényszerûségei miatt, amelyekhez a földi jelölt-ember nem ért, nem érthet – egyszercsak egy egészen más térben találja magát? Például nem a Földön, hanem a Marson vagy a Holdon, netán a Végtelen Világmindenség valamelyik másik pontján? Ahol azonnal megsemmisül, belefullad egy kénes tengerbe, a metánlégkörbe, vagy azonnal odafagy a minusz kétszáz fokos felszínhez. Netán olyan erõs gravitációs térbe kerül, ahol azonnal szétlapitja õt az az iszonyú erõ... És akkor még nem beszéltünk a különféle sugárzásokról vagy fekete lyukakról sem.

Fel kell tételeznünk, hogy a dolog valamilyen rendszerben mûködik, szabályai vannak. Ez esetben azt is fel kell tételeznünk, hogy ezt a rendszert valaki vagy valakik létrehozták, mûködtetik, fékeket építettek bele és pontos szabályok is léteznek. Talán olyanok, hogy egyféle lény ne kerülhessen más, számára gyilkos fizikai környezetbe. Ember tehát – reméljük – nem kerülhet egy pillanat alatt a levegõtlen ûrbe, más égitestre. De ha csak a Földön mozoghat, akkor is alaposan megjárhatja. A napfényes Itáliából vagy egy trópusi éghajlatú pontról hirtelen az Antarktisz minusz 40 fokos hóviharába kerülni éppen olyan gyilkos dolog lehet, mint a Holdra jutni akaratunk ellenére.

Ez még mindig csak a fizikai tér másmilyen tulajdonságaival járó veszély lehet. Legalább ilyen vészes lehet azonban, ha a teleportáló személy eltéved ( ? ) az idõben. Nehéz hinni, hogy a kis Cornelio irányította volna a teleportálását (bár tudat alatt talán ezt tette) és mindig tudatosan ugyanabban az idõben, sõt egy néhány kilométeres körön belül gyakorlatilag ugyanabban a térben bukkant fel ismét, ráadásul az eltûnésével egyidõben vagy pár másodperccel késõbb.

De mi van akkor, ha mások, máskor nem voltak ilyen szerencsések, vagy valami hiba történt a rendszerben, és elvesztek az idõben? Voltak-e erre példák?

Csak gyaníthatjuk, hogy igen. A földi történelemben akadtak rejtélyes személyiségek, akik a maguk idejében sokkal többet tudtak, mint a kor szintjén szabadott vagy lehetett volna tudniok. Néhány korát megelõzõ zseni egyenesen elképesztõ dolgokkal rukkolt elõ (pl. Leonardo vagy Tesla) – mi van, ha egy késõbbi korban teleportálták magukat és a múltba jutottak? És az a sok ezer ember, aki manapság tûnik el nyomtalanul (bõven akadnak magyarok is) – azok hová lesznek..?

Nézzünk meg egy ismert esetet, amelyet kellõen dokumentáltak is, és amely erõsen alátámasztani látszik ezt a feltevést. Szinte kétséget kizáróan egy idõben eltévedt, “teleportálódott” emberrõl van-volt szó.

A különös idõvándor

Az eset az Egyesült Államokban történt az 1950-es évek kezdetén. Mivel az ügyben az illetékes hatóságok részletes és mindenre kiterjedõ nyomozást folytattak, hát onnan ismerjük az eseményeket és a hátteret.

New Yorkban történt egy késõ este. A Broadway egyik színháza elõtt váratlanul felbukkant egy férfi. Mintha a semmibõl jelent volna meg, állították késõbb a szemtanúk. Az imént még nem volt ott, aztán egyszercsak ott állt. Körülbelül harminc éves volt és furcsa öltözetet viselt – mintha egy western-filmbõl lépett volna ki. A szecessziós háború (az 1860-as évek elsõ fele) idején divatos ruhákat viselte, ami itt senkinek sem tûnt fel. Mindenki azt hihette – és hitte is - hogy valamelyik környékbeli színházban játszó szinész, aki jelmezben ugrott ki egy büfébe, amikor éppen nem kellett a színpadon lennie.

De az az ember mégis furcsán viselkedett. Egyszerûen nem értette, mi történik körülötte. Csak forgott és döbbenten bámulta az utcát, a forgalmat, a hihetetlenül gazdag neonfényeket, az embereket. Közben magában beszélt, sõt kiabált is, de hogy mit, azt a zajban kevesen hallották. Úgy viselkedett, mint aki semmit sme ért az egészbõl, ebbõl az õt körülvevõ világból.

Ettõl persze még lehetett volna egy sima elmebeteg is – nem kevés volt és van az amerikaiak között.

Már kezdtek köréje gyûlni az emberek, nevetve bökdösték egymást: hallod? Látod, milyen fura ez a pasas? Amaz talán ezt sem vette észre. Érthetetlenül kiabált, úgy tûnt, hihetetlen mértékben megijedt, sõt megrémült. Olyan zavartan viselkedett, hogy amikor végre meglódult az egyik irányban, azonnal elmentek elõle és hagyták, menjen a dolgára.

Nos, az illetõ – ma már tudható – rosszfelé indult el. Az úttestre rohant ki, be a száguldó autók közé. Természetesen az elsõ kocsi elütötte. Már hiába csikorogtak a fékek, annyi jármû közé futott be, hogy nem juthatott át épségben a másik odlalra. Az egyik kocsi törvényszerûen elgázolta.

Méghozzá halálos baleset történt – a férfi azonnal meghalt. A rendõrség rutineljárás keretében próbálta megállapítani az áldozat kilétét, és ekkor kezdõdtek a furcsaságok. Nem volt nehéz dolguk, minden egyszerûnek tûnt – csak éppen a logikával, a józan ésszel ellenkezett. Valami nagyon is “természetellenes” volt. Valami szembekerült a fizikai ismert és elismert törvényeivel. No és a biológia, az idõ törvényeivel.

Mindazok a tárgyak, amelyeket az áldozat zsebében találtak, és maga a ruhája is, az 1860-as évekbõl származtak. A névjegye, az órája, néhány számla – mind több mint nyolcvan évvel korábban keletkeztek.Az efféle tárgyak Amerikában már igen fontos mûemlékek és mûtárgyak, amelyeket nem könnyû és fõleg nem olcsó dolog összegyûjteni. Ettõl persze még lehetett volna szó arról, hogy egy kevéssé kiegyensúlyozott mai férfi, aki képzeletben az 1860-as években élt, beszerezte az akkori tárgyakat és olyan korabeli ruhákat is viselt. Ámde találtak nála fényképeket, persze azok is olyan régiesek voltak. Az egyik egy kislányt ábrázolt és ott volt a neve is. E nyomon kiindulva megtalálták a képen látható hölgyet.

Csakhogy az már egy nagyon idõs asszony volt!

A Broadwayen meghalt férfi lánya elmondta: õ mindössze egy éves volt, amikor apja egy napon elment otthonról és soha többé nem tért vissza. Nem volt oka távozni, elhagyni a családját – nyom nélküli eltávozását senki sem értette. Nem sokkal halála elõtt fekete-fehér fotókat készítettek róla, és a lánya elõhúzta õket. A döbbent detektívek ugyanazt a férfit látták, akinek holttestét nem sokkal korábban megszemlélhették elõbb a baleset helyszínén, majd nem sokkal késõbb a boncasztalon.

Hadd tegyük hozzá: nem ez az egyetlen ilyen típusú eset az utóbbi száz év történetében. Nyilván megestek ezek még régebben is. Ha elfogadjuk, hogy valós a dolog, akkor viszont a régebbi korokban is megeshetett, hogy egy Cagliostro gróf vagy más “kalandor”, aki azzal hitegette az embereket, hogy már sok száz éve él – nem is hazudott...? Hátha csak vándoroltak az idõkön és tereken át?

Az elõbbi férfi azonban aligha saját akaratából került a jövõbe – ezt viselkedése, döbbenete is igazolja. Felmerülhetne a kérdés: mit csinált nyolcvan évig? Hol volt, miközben itt eltelt az idõ az 1860-as évektõl az 1950-esekig..? De ez badarság. Könnyen lehet, hogy az õ számára semmiféle köztes idõ nem telt el. Egyszerûen átlépett abból a korból ebbe a maiba, akár egyetlen másodperc alatt. Mint a fülöp-szigeteki kisfiú, csak õ ezt a térben és nem idõben tette meg. Az amerikai idõvándor egyszerre teleportálta magát – vagy valakik teleportálták õt, tragikus végét okozva ezzel – nemcsak az idõn, hanem a téren keresztül is?

Csillagközi vándorok

Azt mondják egyes kutatók: ha van is lehetõségünk arra, hogy a kozmikus térben elküldjük egyetlen ember tömegét valami irdatlan távolságra – ehhez annyi energiára lenne szükség, amennyit tíz milliárd csillag termel egy év alatt. Vagyis, költõi képpel élve: minden ember egyszeri teleportálása tizezer csillag kialvását, halálát okozná a mindenségben?

A dolgok nyilván nem így mûködnek. Nem kell elvonni az energiát olyasmire, ami talán sokkal kevesebb, vagy éppenséggel nulla energiával is mûködhet. Nem kétséges, hogy körülöttünk UFO-k repkednek – és azokat is hajtja valamilyen energia. Nagyon valószínû, hogy ezek a szerkezetek (és a mögöttük álló teljes civilizációk) valamilyen általunk még nem ismert, de az ûrben mindenütt egyenletesen jelen lévõ és onnan kinyerhetõ energiát használnak fel térbeli mozgásukhoz. “Otthon” ugyanezt az energiát még nagyobb, globális vagy interplanetáris méretekben is hasznosíthatják – és ez számukra természetes.

Ha így van, akkor az is nagyon könnyen elképzelhetõ, hogy valakik valahol már rég rájöttek a teleportálás szabályaira, lehetõségére és aránylag ésszerû energiaigénnyel meg is oldották a feladatot. Tehát járkálhatnak a térben, utazhatnak nem csak egy dimenzión belül, hanem akár több eltérõ tulajdonságú térben is (feltéve, hogy nem pusztulnak bele a váratlan és nagyon másféle fizikai környezet hatásaiba). Az sem lehetetlen, hogy minden UFO teleportálással halad a térben!

Akárhogyan is van – szerintem nem tartható tovább az a tudományos ( ? ) álláspont, hogy mint annyi más, teleportálás sem létezik, mert... A felsorolt érvek nem elégségesek, ráadásul hamisak. Közülük egyre többet kezdenek ki maguk a kisérletezõ kedvû tudósok. Ma már a Földön is elértek a fénysebességnél nagyobb gyorsaságot (2000 július, Princeton Egyetem, USA, L. J. Wang professzor és csapata), tehát a jelek szerint kezdenek ledõlni a határok.

Eljöhet az az idõ még a mi életünkben, amikor a teleportálás-tabu is megdõl. És akkor mindnyájan ismét egy kicsivel okosabbak leszünk, nem tekintünk majd az efféle történetekre olyan ironikusan és hitetlenül – mint eddig.