"Amerika nyugati részének van pár szellemes története és legendája, ami körbeövezi azt; az acél városok többet láttak az évek alatt, mint amit megosztanak velünk,

Nemrég házasodtam és Pittsburgh-ba költöztem, hogy közelebb legyek a munkahelyemhez. Utálok vezetni, és a forgalmat is, és tetszett, kellemes fordulat volt, hogy közelebb lakhattam. Állítólag agresszív sofőr vagyok, és legutóbb az is voltam.

Az út, amin a munkába mentem, nagyon kísérteties volt; egy sötét, kanyargós út sűrűn körbevéve fákkal. Szóval nem lepődtem meg, amikor a helyiek mondtak egy legendát az útról.

Korán indultam a munkába (ahogy gyakran is tettem, Pittsburgh forgalma őrült). Még sötét volt, felhős az ég, nem látszott a hold, és rendkívüli csend volt. Fura érzésem volt, mióta felébredtem azon a reggelen...olyan, mint miután megnézel egy horrorfilmet; tudod, hogy fikció...de mindig elkerülöd a tükröket, egy kicsit úgy érzed, hogy VAN ott valami.

Igyekeztem kifelé, és rövid idő után megérkeztem az útra. Ez az út egy kétsávos, egyirányú út, tehát nincs szembe jövő forgalom. Még korán volt, eldöntöttem, hogy az út közepén haladok. Ez a városrész jócskán bővelkedik őzekben, és nem vágytam elütni egyet sem.

Nagyon sötét volt, és némi köd is összegyűlt. Bekapcsoltam a ködlámpákat, szóval kicsit jobban láttam. Hallottam egy kocsit valahol mögöttem, de nem láttam a kanyarok és a fák miatt.

A szél is fújt, és a köd egyre vastagabbnak tűnt. Magam előtt észrevettem egy kis fényt. Lekapcsoltam a ködlámpákat, és lelassítottam, hogy ne ijesszem meg az előttem lévő kocsit. Hirtelen sikoltást hallottam valahol mögöttem. A tükörbe néztem, és megláttam egy kocsit repülni, mint a pokol denevére. A bal oldali sávban volt (én a jobban) és átrepült fölöttem. Dudáltam, hogy figyelmeztessem a kocsit magam előtt, de túl késő volt. Sikoltások, amint a gyors autó belerohant ez előttem lévőbe.

Borzasztó hang volt. A kocsi előttem belerohant egy fába, és a gyors autó kisodródott és egy másik fának ment valahol előttem.

Az út túl szűk volt, hogy megálljak. Egy kicsivel tovább mentem, ahol meg tudok állni, és visszasiettem. Ahogy a karambolhoz futottam, egy dudálás émelyítő hangját hallottam, megállás nélkül. Ideges lettem, és megszaporáztam a lépéseimet. Amikor megérkeztem, a dudálás abbamaradt. Oda mentem, ahol a kocsik egymásba mentek, de nem volt ott semmi. Semmi nyomuk. Először azt hittem, hogy elhajtottak, és hogy a csattanás nem volt vészes. De nem láttam őket elhajtani.

Az útra néztem, ahol először egymásba mentek. Farolás nyomai voltak ott; mintha több évesek lettek volna. Mi több, a korlát is át volt törtve, vadonat újnak nézett ki.

Nagyon megrémültem, és úgy éreztem, hogy az erdő megfojt. Megfordultam és visszasiettem a kocsimhoz, és elfutottam valami mellett. Láttam, mi volt az; egy kis emléktábla, egy kőhöz erősítve, ami az útra nézett. Sosem vettem észre ezelőtt. A felirat ez volt: "Szerető szívvel emlékezünk az 1998 Július 6-án elhunytakra. Talán figyelmeztetésül szolgál ez a Düh Útjáról."

Visszaszaladtam a kocsimhoz, és sosem néztem vissza.

Csak pár hónapja volt, hogy elmeséltem a történetet a szomszédomnak. A mi házainknak közös bejárata van, és mindig egymásba futunk, mikor jövünk haza a munkából. Megkérdeztem, tud-e valamit egy balesetről két évvel ezelőttről azon az úton. Meghívott egy italra, és előadtam a történetemet.

Figyelmesen hallgatott. Azt gondoltam, hogy hülyének néz, de mior befejeztem, megértően beszélt. Azt mondta, hogy egy anya vitte a kislányát az iskolába azon az úton, azon az 1998-ai július 6-i reggelen, mikor egy őrült sofőr, mint egy szokásos reggeli száguldozó, belehajtott a kocsijukba. Az anya és a kislánya azonnal meghaltak. A sofőrt korházba szállították, és náhény hét múlva kiengedték. Bevallotta, hogy dühös volt a Road Rage-n, és nem tudott a főúton közlekedni; ezért választotta ezt a hátsó utat.

A baleset egy éves évfordulóján, az autóját és a testét megtalálták, ugyan ott, ahol a hölgy kocsija volt.

Új korlátot csináltak a három élet emlékére.

Alig hittem el a történetet, úgy tűnt, rohamot kapok azoktól, amik történtek velem. Megkérdeztem, miért nem láttam ezelőtt ezeket a dolgokat. Azt mondta, hogy a legenda szerint a tragédia csak azoknak mutatkozik, akikkel megismétlődhet a veszély. Szükségtelen mondani, azóta sosem hajtottam még egyszer olyan agresszíven vagy mérgesen. Nem éri meg.

Néha késő éjjel vagy hajnalban, mikor felkelek, még mindig hallom a súrlódó kerékabroncsok hangját a közeli úton. Még mindig hallom a robbanást, és a dudálást. Gyakran csodálkozom, rajtam kívül hányan hallják még ezt..."

Submitted from: PA, USA