"Ez talán nem is egy kísértettörténet, de nem tudom hová besorolni.

Ez az incidens velem történt a tavaszi szemeszterben 1993-ban, mialatt a Wyoming-i egyetemen tanultam a "történelmi Laramie"-n. Ez igaz, és ezt az élményemet eddig még csak egy osztálytársammal osztottam meg.

  Akkor a Crane Hall-ban laktam, a második emeleten, a 217-es szobában. Már január közepén, a szemeszter elején elfoglaltam ezt a szobát. Ez a szoba kicsi volt, piros téglából készült és volt egy nagy nyugatra néző ablaka. Dobtam egy szőnyeget a padlóra és néhány posztert a falra,és kész a tipikus amerikai szoba. A légkör unalmas volt és a szemeszter nagyobb része mindenféle izgalom nélkül lezajlott, ám ez csak az utolsó pár hétig tartott.

Háton fekve aludtam, mikor két ujjat éreztem, ami az államtól indult le a torkomig, majd a kulcscsontomig. A nyomás elég erős volt ahhoz, hogy a körmök végig karmoljanak. Abban a pillanatban felébredtem és a kéz távolabb húzódott. Mivel az ablakon olyan redőny volt, ami mindig beengedte a kinti fényeket, a szoba meglehetősen világos volt. Egy pillanatig csak feküdtem a plafont bámulva, és arra gondoltam, hogy csak álmodtam. Majd körülnéztem, a faltól az ágyam lábáig, a fényt rámzúdító ablaktól a bal oldalamnál térdelő idegen férfiig.

A férfi látszólag engem nézett, mintha azt várná, mit fogok tenni. Elég szilárdnak tűnt, fekete ruhát viselt, és szokatlanul sápadt volt. Egy idegen volt a szobámban, és nagyon megijedtem. Gondolkodás nélkül az ágy jobb oldalára gurultam, felkapcsoltam egy lámpát, és mikor hátra néztem, senki sem volt ott. Megkönnyebbülve lekapcsoltam a lámpát, és ismét álomnak hittem az egészet. Azonban amint a fejem leért a párnára, a szemeim tágra nyíltak és azonnal felültem, hogy felkapcsoljam a lámpát. Mert az agyamban egy kérdés fogalmazódott: "Ha csupán álom volt, hogyan jött és miért nem láttam tisztán a szoba többi részét?" Igazi volt. Mert amit nem mondtam, hogy rövidlátó vagyok egy szemtengelyferdülés miatt. Nem látok tisztán 8 hüvelyknél távolabb, de amikor álmodom, az teljesen tiszta. Mikor felébredtem, a plafon, a falak, az idegen mind homályosak voltak. Nem volt rajtam a szemüvegem, nem álmodtam, mert nem láttam tisztán. Sötét ruhát viselt, és egyedül azt nem tudom, hogy ing volt vagy kabát. Sápadt volt, és vagy kopasz volt, vagy világos szőke. És a szemei két fekete homályos folt volt az arcán. Megrémültem, de érdekes módon elég nyugodt voltam közel 20 percig, mert éreztem hogy nem akar bántani, valójában úgy éreztem, hogy sajnálja."

Sikerült félretennem a dolgokat a következő két hétig, három nappal az iskola befejeztéig. A szomszédomnak, Kim-nek segítettem, aki a folyosó túloldalán lakott. Kim-mel a francia levelezőtársáról, a második világháborúról, a nagyapjáról beszélgettünk, majd egyszercsak elcsendesedett a beszélgetés. Akkor Kim megkérdezte, mit gondolok a szobámról. Azt mondtam, hogy minden rendben, mire ő összeráncolta a homlokát, és azt mondta, hogy "Ó! Én utálom azt a szobát! Nem tudok elég gyorsan kijönni onnan, és még előtte sem szeretek elsétálni." Akkor egy pillanatig csak egymást bámultuk. Elég különös látványt nyújthattam, mert azt mondta utána, hogy "Szerintem te is így gondolod." Igent mondtam, és Kim elmesélte a történetét.

Mikor Kim először jött az egyetemre, úgy másfél évvel ezelőtt, a 217-es szobát választotta. A szemeszter közepénél felébredt egy éjjel, mert lépéseket hallott a padlón (a padló cserépből volt, és nem volt szőnyege, mint nekem.). A szobája közepén állva mintha egy képet nézett volna ijedten, ott állt egy magas férfi fekete ruhában. Kopasz volt, hosszú hegyes orra és fekete szeme, amivel őt figyelte, mintha meglepte volna, majd felé sétált. Megállt, nézte hogy mit fog most tenni. Kim felkapcsolta a villanyt, és abban a pillanatban mikor fény lepte be a szobát, a férfi eltűnt. Kim később felhívta a barátját, áthívta tv-t nézni, mert nem tudott utána elaludni. Csak ültem ott mikor Kim megkérdezte, mi történt. Azt mondtam, hogy hozzámért. Sokkot kaptam, és pár percig tartott, míg összeszedtem a gondolataim, mielőtt mondanék valamit. "Ki ő?" Kérdezte Kim. Mindketten tudni akartuk, de nem tudtunk rájönni. A kollégiumnak nincs bizarr történelme, és senkit sem zaklattak ezelőtt. Ez a férfi nyílván nem egy tanuló volt, és mikor Kim-mel összehasonlítottuk a történeteinket, egyetértettünk abban, hogy nem a szobához kötött lélek. Úgy látszik hogy jön-megy, ahogy kedve tartja. Azt hisszük, hogy nyílván kommunikálni akart velünk, hogy kíváncsi, magányos, és a 217-es szoba egy megálló az utazásai során. Mindketten zavarónak találtuk a helyzetet, de ha újra találkoznék ezzel az idegennel, nem lennék meglepve."

Submitted From: Dixie Matlack, Wyoming USA