"Egy kisvárosban éltem, ahol sajnos nem volt mit csinálni. 19 éves voltam, a húgom pedig 17, mikor volt egy felejthetetlen temetői túránk.

2001 tavasza volt, mikor a húgom, egy barát, és én eldöntöttük, hogy az unaloműzés kedvéért keresztülhajtunk a helyi temetőn. Gyakran elmentünk oda nap közben elszívni egy cigit, és leülni a márványból készült kedvenc sírunkra.

Este 10 óra volt, minden zárva, tehát elindultunk a temetőbe, hogy leüljünk a helyünkre. Egyikünk sem volt megijedve, mert sokat voltunk ott ezelőtt, de ahogy átvezettem a kapun, mindannyian kényelmetlenül éreztük magunkat. Először a sírkőhöz mentünk, ami a sofőr oldalán volt az egysávos úton.

"Ez Jimi nénjének sírja!" mutatta a barátunk. Jimi a barátunk volt, a nagynénjét a férje ölte meg a gyermekei szeme láttára öt évvel ezelőtt. Ennyi volt, amit a húgom és én tudtunk, és soha nem is akartuk megkérdezni Jimit a nagynénje meggyilkolásának részleteiről. A barátunk tudta, a szülei Jimi családjának barátja volt.

Végül megtaláltuk a kedvenc helyünket, a márvány sírt. Eredetileg mind úgy terveztük, hogy kijövünk és cigizünk, mióta ide kijártuk, de egyikünk sem akart kiszállni a kocsiból. Leállítottam a motort, és a lámpákat, emlékszem, nem akartam hogy az aksim lemerüljön, míg mi a temetőben vagyunk éjjel. A kocsim nagyon öreg volt, és történetesen örökké lerobbant, mert rossz volt a csatlakozás.

A sofőrülésen ültem, a barátunk az anyósülésen, a húgom hátul, közvetlenül mögöttem. Mind meggyújtottuk a ciginket, és beszélgetni kezdtünk. Nem látszott a hold, sem utcai lámpák, sem házból jövő fények. Valójában a kocsikat sem láttad az útról, mert a temető egy domb tetején volt, fákkal körülvéve. Nem emlékszem, hogyan jött fel, vagy ki kérdezte, de a barátunk beszélni kezdett arról, mi történt Jimi nagynénjével azon a napon, mikor megölték.

A férje hazajött a munkából, és valamin vitatkozni kezdtek. Nagyon dühös lett, és kiragadta a pisztolyát a fegyverkabinetből, és fejbe lőtte, a két gyerekük szeme láttára. Azonnal meghalt.

Ahogy megmutatta azt a részt, ahol a férje meglőtte a fején, akkor valami kaparni kezdte a kocsi oldalát, ezzel a kocsi himbálódzni kezdett. Mindannyiunkat kirázott a hideg a félelemtől. Megkérdeztem, mi volt ez, mivel az utas oldal felől jött. Halvány fogalmuk sem volt, és nem is láttak semmit a sötétben. Talán egy perccel később dörömbölést hallottunk a kocsi tetején, és úgy hallottuk, mintha körmök szántanák végig.

Nem kellett semmit sem mondani, mind tudtuk, hogy mi volt az, és amilyen gyorsan csak tudtunk, el kellett tűnnünk. Amikor bekapcsoltam a fényeket, emlékszem mennyire megijedtem attól, amit látni véltem. Kihajtottunk a temetőből, és egy helyi benzinkúthoz mentünk, ami jól ki volt világítva. Arról beszéltünk, milyen halkan meséltük a történetet azon a helyen, ez megzavarta a nyugalmát, és talán nem akarta újra átélni azt a pillanatot. A barátunk azt mondta, hogy a húgom nagyon megijedt, mert a történet alatt is nehezen lélegzett, és erősen megragadta az ő vállát. A húgom azt mondta, tényleg megijedt, de nem lélegzett nehezen, és a sarokig nem ért el a kocsi hátuljából, ahol ő ült, hogy megérintse a vállát. Ez az élmény elég ijesztő volt azon kívül is, hogy ezt nem tudtuk. Sosem mentünk vissza többé a temetőbe sötétedés után, de mindig szóba kerül a történet, mikor együtt vagyunk."

Submitted From: USA